Electra King, író
Az elítélt című regény egy ártatlanul börtönbe zárt amerikai nőről (Caroline Johnson) szól, aki a fényűzésből kiragadva, magára marad egy kegyetlen világban. Parancsnoka, a szigorú, már-már szívtelennek tűnő tiszt (Richard Bradley), felfigyel különbözőségére…
Birszki Krisztina/Az elítélt/részlet:
(az első tárgyaláson Caroline-t az ügyész hallgatja ki)
…Ön az egyetlen hozzátartozója Barbara Johnsonnak?
- Nem! Én és az édesanyám!
- De a Fontana cég a hozzá tartozó vagyonnal önre száll igaz?
- Mit akar ezzel mondani? Én nem öltem meg a nagynénémet!
- Válaszoljon! Magára száll a vagyon, vagy nem?
- Nem tudom!
- De hiszen épp az imént mondta, hogy Barbara Johnson egyedüli hozzátartozója, az édesanyjával, akiről pedig tudja, hogy nem Johnson. Az ön édesapja és Barbara Johnson voltak testvérek!
- Igen, de a végrendeletéről nem tudok semmit!
- Miss Johnson! Az ön nagynénjének nincs végrendelete! Barbara Johnsont váratlanul érte a halál! Még nem készíttetett végrendeletet!
- Egy férfi támadott rám! – ismétli önmagát Caroline – Nem én öltem meg a nagynénémet!
- Betörésnek semmi nyoma!
- Épp akkor értem haza!
- Értem! – bólint az ügyész, majd elgondolkodva sétálni kezd. Caroline követi őt a tekintetével, és aggodalommal gondolja „ez nehéz küzdelem lesz”.
-… Az ember hazaér… - kezdi az ügyész mesemondó hangsúllyal – és… bezárja maga mögött az ajtót nem? Már elég késő volt!
- Igen. – válaszol fáradtan Caroline. – Nem tudom miért nem tettem meg. Talán… mert látni akartam a fiamat. Minél előbb. És az óta sem láttam! – az ügyész figyelmen kívül hagyja ezt az apró, de Caroline számára annál kínzóbb gondolatot, azután pedig az esküdtszékhez fordul.
- Nos, véleményem szerint Caroline Johnson elrohant a rendezvényről elég korán, mert tudta, hogy a nagynénje meg fogja látogatni!
- Ez nem igaz!!
- Akkor mivel magyarázza, hogy alig egy órát töltött az esten? Talán éppen csak be akart mutatkozni. Muszáj volt megjelennie, hiszen az újság a címlapon hozta a fotóját, és a jótékonysági esttel hozták kapcsolatba! – az ügyésznél van egy példány az említett lapból és fellendíti a magasba, hogy mindenki jól lássa.
- Ez nem igaz! Nem éreztem jól magam!
- Azt el is tudom képzelni, hiszen más programot tervezett arra az estére!
- Azt sem tudom, hogy került a házamba Barbara!
- Hazament… megvárta a nagynénjét és nekiesett!
- Hagyja abba! Nem!! – kiált Caroline.
- Dulakodtak, Mrs. Johnson a vázával fejbe ütötte, miután már maga kétszer beleszúrta a kést.
- Nem! – már az ügyész is kiabál.
-… azután a nagynénje alig élve feltárcsázta a mentőket, amíg maga a fejsérülésével foglalkozott. Hiszen csak egy pár szót mondott a telefonba. Azután elejtette a kagylót!
- Nem!!!
-… lehet, hogy ismét dulakodtak! – Caroline remeg a zokogástól. A bíró az asztalra csap.
- Öt perc szünetet rendelek el!...
(az ítélethozatal. a bíró beszél… és még Caroline konfrontációja az ügyvédjével)
…Tisztelt egybegyűltek! Az esküdtszék a Johnson gyilkossági ügyben meghozta döntését. Az egyértelmű bizonyítékok alapján, Caroline Johnsont bűnösnek találta! A bíróság nyereségvágyból elkövetett emberölés vádjával, ugyanakkor figyelembevéve, hogy a vádlott még soha nem került összetűzésbe az amerikai törvénnyel, harmincöt év fegyházbüntetésre ítélte, amit a Terminal Haistone-i női Börtönben kell letöltenie.
„Nyereségvágyból elkövetett emberölés?” hallgatja Caroline. Furcsállja, hogy róla beszélnek. Kezd sokkos állapotba kerülni.
… A büntetést enyhítendő, - hallatszanak tovább a
bíró szavai - hogy a vádlottnak ezt a bűncselekményt többé soha nem lesz lehetősége elkövetni. Rokonai nem élnek, anyja végrendeletében nem szerepel. Semmilyen örökségre, vagy nyereségre nem számíthat a jövőben… „ Anyja végrendeletében nem szerepel…” csodálkozik Caroline. „Kitagadott az örökségből? Pedig apa mindig azt akarta, hogy enyém legyen a Fontana… és ezt ő is tudja!!” Ekkor az ügyvédjére néz.
- Ennek ki járt utána? – az ügyvéd csak vállat von. – Valószínűleg az ügyész. Neki volt fontos, hogy magát elítéljék!
- Meg maga! Nem fizettem elég pénzt?! – Caroline megragadja az ügyvéd kabátját. A bíró mellesleg közben még beszél…
(Caroline bekerül a börtönbe)
…a parancsnoki szobában Charles Harris az íróasztala mögött ül, és mélyen a munkájába temetkezik. Az idős parancsnok már hosszú évek óta a börtön ügyeinek legfelsőbb intézője.
Bár a nyugdíjig van még jó néhány éve, mégsem vesz részt aktívan a börtön életében. Többnyire az irodájában tartózkodik, és a papírmunkát végzi, na persze azért kosár és baseball derbiket is néz az álfalba süllyesztett tévéjén, mely bőrfotelével pont szemben van. Nem mintha őt bárki is sűrűn ellenőrizné, hiszen a város inkább hálás, hogy egyáltalán működik a létesítmény. Az aktív irányítást tisztjeire bízza, akikkel rendszeres megbeszélések alkalmával egyeztet.
Egyszer csak kopogtatnak az ajtaján. A parancsnok felnéz az irataiból.
- Tessék! – egy őr lép be hozzá és átnyújt neki néhány kartont.
- Tíz új rab érkezett uram!
- Rendben van! Köszönöm! Mondja csak Glaser… miféle rabok ezek?
- Heten másik börtönből érkeztek uram, kettő többszörösen elítélt, és egy pedig egyenesen a bíróságról jött.
- Mit követett el?
- Gyilkosság! – a parancsnok kiábrándultan csóválja meg a fejét.
- Nem tudom, miért reménykedek benne, hogy egyszer ide is behoznak egy piti tolvajt. – ekkor belehajol a kartonokba, és néhány percig csendben nézi.
- Caroline Johnson jött a bíróságról?
- Igen, uram!
- Johnson kilenc… hetven. – olvassa a kartonról -… Kérlek, szólj Richardnak, hogy ez az ő embere!
Ebben a pillanatban belép a szobába Richard Bradley, a szóban forgó tiszt, akit az imént említett a parancsnok. A harmincas évei elején járó fiatalember magas, izmos és tökéletesen áll rajta az egyenruha. Arcvonásai határozottak és szigorúak, de mindezek ellenére, van a tekintetében valami rejtélyes villanás.
- Áh, Richard! Éppen rólad van szó! Új rabot osztottam be hozzád! – a parancsnok átnyújtja Caroline kartonját, amit Richard elvesz, de meg sem nézi.
- Rendben van! – és azonnal témát vált – Az 506-osnak másik cella kell!
- Megoldható!
- Egy üres! – a parancsnok felnéz. – Nincs üres cellánk, te is jól tudod Richard! Átmehet egy másikba, de ott sem lesz egyedül!
- Olyan cella kell, ahol egyedül lesz! – nyomatékosítja Richard.
- Miért?
- Mert nem akarom, hogy a szabadságát a zárt osztályon kezdje! Csak egy hónapról van szó! Egy hónap múlva szabadul és a cellatársai kikészítik emiatt! – a parancsnok sóhajt és látszik rajta, hogy megoldáson töri a fejét.
- Jól van! Meglátom, mit tehetek!
- Köszönöm! – a tiszt távozik, de a parancsnok még utána kiált.
- Ne felejtsd az újoncot!
- Áttanulmányozom, ne aggódj! – a férfi végleg távozik.
(Caroline konfrontációja Richard Bradley-vel)
- Kedves szökni próbálok, és lehet, hogy elhibázom!
- Addig nem engedlek el, amíg tökéletes nem lesz a terv…
Ebben a pillanatban abba kell hagyniuk a beszélgetést, ugyanis ketten visszaérkeznek a cellába. Az vigasztalja őket, hogy hamarosan ebédidő és nem sokáig kell egy levegőt szívni velük. Remélik, hogy az ebédnél majd észrevétlenül folytathatják a beszélgetést.
Fél egykor kizárják a rácsokat, és ők a többiekkel együtt az étkezőbe mennek. Eddig minden ugyanúgy történik, mint máskor. Tálcáikra megkapják az ételt, és a helyükre mennek. Éppen csak hozzálátnak az evéshez, amikor az egyik rab Caroline háta mögé kerül, és beledob valamit az ételébe. Mint kiderül, korábban összeszedte a csótányokat a cellában. Van, amelyik még él. Caroline ugrik egyet, amikor meglátja.
- Ezt edd meg 970-es! – Caroline megismeri a rabot, aki sülve főve együtt van Fosterrel. Ezért megfogja a tányérját és elhajítja a másik asztalra Foster felé. A barátja még megpróbálta megfékezni, de túl későn. A tányér elrepül, a másik asztalon lesöpri a vizes poharakat, Foster mellének ütközik, és az ölébe hullik a maradék étellel. A nő a dühtől alig lát.
- 970-es! Látom nem vagy éhes! – kiált a felügyelőnő.
- Csótányokra nem!
- Ezért egy hétig nem kapsz enni koszos! Tüntessétek el innen! – Caroline a barátjára néz, aki szemrehányón csóválja a fejét.
Tíz perccel később már a függeszkedőn lóg. Richard Bradley karba tett kézzel áll mellette és kissé csalódottan néz maga elé.
-… látom, maga nem akar velem együttműködni Johnson!
-… de! Ez így van uram! – hadarja kétségbeesetten.
- Akkor erőltesse meg magát egy kicsit jobban!
- De… én nem csináltam semmit!
- Miért van az, hogy maga mindig mást mond, mint a többiek? – Caroline hallgat -… Na, kezdheti!
-… bogarakat tettek a tányéromba uram!
- És erre maga? – Caroline a válla fölött ránéz.
-… nem gondoltam, hogy… az még számít!
- Itt minden számít, amit maga csinál 970-es!
-… a többiek mindig megússzák! – mormolja lehajtott fejjel.
- Most is téved… na kezdje már!! - kiált a tiszt, és az épületre néz. A rabok az udvarról figyelik őket. Körülbelül tizenöt perc múlva Caroline keze megcsúszik az izzadtságtól és leesik a korlátról. Richard megcsóválja a fejét.
- Elég sok mindent megenged magának! – ekkor megsebzi magát, hogy minél előbb visszamásszon.
Újabb tizenöt perc múlva kezei felhólyagosodnak. Mielőtt végleg feladná, Richard megállítja őt. – Menjen vissza, és folytassa a munkát! – lélekben már arra is felkészüt, hogy mi lesz, ha abbahagyja, mert nem bírja tovább. Szerencsére erre nem került sor...
***
